WINTERMANTEL ZSOLT

Nekem Újpest a város. Közösségünk akár a család, erőt és kitartást ad, hogy közösen többet tehessünk: Együtt Újpestért!
2016.10.24.

Wintermantel Zsolt ünnepi beszéde | 2016. OKTÓBER 23. - ÚJPEST

Tisztelt Megemlékezők! Tisztelt Hölgyeim és Uraim! 60 esztendővel ezelőtt, 1956. október 23-án Magyarország verőfényes napra ébredt. Igazi vénasszonyok nyara volt. Debrecenben már reggel diáktüntetés kezdődött az egyetemnél. Budapesten déltől, kora délutántól kezdtek gyülekezni az egyetemisták, főiskolások ezrei. Hiába próbálták titkolni az eseményeket, a hírek futótűzként terjedtek, és gyújtották be mindenütt a forradalom lángját.

Másnapra fellelkesült sokaság lepte el itt,ezeket az utcákat, tereket is. A tüntető újpestiek 24-én ledöntötték a szovjet emlékművet, a zsarnokság jelképét. Az Egyesült Izzóban megalakult az országban az első munkástanács, a Tanácsházán pedig az Újpesti Forradalmi Bizottság.

Fekete István egy levélben írta a forradalom napjairól:
„Itt nem voltak altábornagyok, itt nem volt stratégia és taktika, itt csak halálba menő tizennégy-húszéves gyerekek voltak, lányok is, akik betelvén egy istentelenség szörnyű ürességével… a hazugság emészthetetlen maszlagával, nekimentek felborítani a hegyet, megfordítani a történelmet. Eszméletlen céltudatossággal élni vagy meghalni. És felborították a hegyet, és megfordították a történelmet…”
Nem kisebb dolgot vitt véghez a mi szüleink, nagyszüleink nemzedéke, mint azt, hogy megfordították a történelmet.

undefined


Milovan Gyilasz, egykori kommunista ideológus, Tito elnök volt helyettese, majd rendszerének bírálója, már akkor úgy fogalmazott:
„A magyar forradalom a kommunizmus végének kezdete…”

1956 volt az első, félreérthetetlen jelzés a világ számára. Lerántotta a leplet a kommunista rendszer igazi természetéről. Többé senki sem lehetett jószándékkal, tiszta szívvel a kommunizmus híve. A magyar forradalom egyúttal megjövendölte azt is, hogy annak, hogy az embertelen rendszer előbb vagy utóbb össze fog omlani. Ez a forradalom volt az első nagy repedés a kommunizmus talapzatában.

Az 56-os forradalmárok nyilván nem gondoltak erre. Az a keddi nap, október 23. a legtöbbjük számára ugyanúgy indult, mint a többi.

Aztán estére sokuk már történelmet alakító forradalmár, szabadsághős lett – tudta nélkül is. Pedig nem hősök akartak lenni, csak élni akartak, szabadon.

Csak arra vágytak, hogy azonnali hatállyal, bármi áron szűnjön meg az az embertelen létforma, az a sötét, szörnyű rémálom, amit idegen hatalom rákényszerített az országra. Nem bírták már azt, ami történik velünk, elviselhetetlen volt, rosszabb volt, mint a halál, ezért mentek szembe a tankokkal fegyvertelenül is.
Korabeli visszaemlékezés szerint egy ápolónő, aki képes volt oroszul megszólalni, szemből odament mintegy 30 m-t megtéve a még szinte füstölgő ágyúcsövű tankhoz, és a vezető becsukott ajtajánál elkezdett integetni, hogy nyissa ki az ajtót. Az ki is nyitotta. Bár nem lehetett hallani, mint mondott, de nyilván a kórházra figyelmeztette a tankot, hogy ott emberek vannak (…), majd megfordult és visszament a kórházba.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!

Azt hiszem,nincs fájdalmasabb és szebb történelmi remekmű annál, mint amit 60 esztendővel ezelőtt a magyarok írtak. Dicsőséges és tragikus eposz, melynek több milliónyi szereplője, több tízezer hőse volt, közöttük gyerekek is, akik alig ismerhették még az életet, mégis megértették a zsarnokság rémületes lényegét. Szembeszálltak a tankokkal föláldozva kicsiny életüket a szabadságért.

Kik is voltakők, kik írták ezt a nagyszerű, csodálatos művet?

A diákok, akik a követeléseiket pontokba szedték, és elsőként vonultak az utcára a Műegyetem rakparton, a Bem szobornál, a debreceni egyetem előtt.

Az ő szüleik és nagyszüleik, akik a Kossuth téren, a Sztálin szobornál követelték a magyar szabadságot. Ők voltak, akik korábbi gyötrelmes évtizedek alatt is megőrizték az és átadták gyermekeiknek a szabadság és igazság eszméjét, s a hitet, hogy érdemes küzdeni az igaz eszmékért.

A fiatalasszonyok, akik előbb ételt osztottak, aztán maguk is fegyverrel a kezükben mentek a túlerővel szemben.

A munkások, akik az igazság eszméiért fegyvert fogtak, és ha kellett, feláldozták az életüket.
A forradalom és szabadságharc eposzát írták a Rádiónál könnygázzal dacolók, a Corvin közben, a Széna téren ellenállók, a szovjet emlékművet ledöntő újpestiek.

Vérükkel írták a Parlament előtt legyilkoltak, a sortüzek áldozatai országszerte.

Vérével írta az az újpesti fiú, aki röplapokat osztott, mígnem a rendőrség épületéből halálos lövést kapott.

A forradalom eposzát írták a parancsnokukkal együtt azok a katonák, akik október 23-a éjjelén nem voltak hajlandók magyar fiatalokra lőni, és a parancsmegtagadásért az életükkel fizettek.

Azok előtt is fejet kell hajtanunk, akik nem haltak hősi halált, csak tették, amit kellett, amit a szívük diktált.

Az idős hölgy,aki forró kakaót adott az utcán járőröző forradalmároknak.

Az a rendőr, aki két kisgyermeke miatt nem akart fegyveres harcba bocsátkozni, de a fegyverét odaadta a forradalmároknak.

Az ápolónő, aki a kórházban lévőkre figyelmeztette a szovjet ágyúst.

Vagy az a 25 éves technikus, aki a Magyar Honvédelmi Szövetség nagy teljesítményű adóján 24-én hajnaligfolyamatosan sugározta a híreket a nyugati világ felé arról, hogy Magyarországon felkelés van.

Ők mindannyian, ezrek, tízezrek, százezrek írták azt a fenséges és tiszta történelmi művet, amit ma ünnepelünk. Ők mindannyian a forradalom főszereplői, a szabadságharcunk hősei voltak.
November 1-jének estéjén, Mindenszentek napján, Budapesten legalább százezernyi gyertyát gyújtottak ablakokban és utcasarkokon az elesett hősök emlékére. Azon éjszakán egész Budapest, sőt az egész ország szabadságharcos volt.

Az 56-os forradalom azért volt oly tiszta és magasztos, mert mindenkié volt. Nem ideológiák, világnézetek, utópiák, pártok vagy politikai irányzatok vezérelték. Még csak az a meggyőződés sem volt mögötte, hogy a kapitalista gazdaság jobb lenne a szocialistánál. Se valamiféle társadalmi utópia, se egy átgondolt elmélet az „ideális” államról.
A forradalmárok a maguk politikai sokféleségében testesítették meg a népet, még a társadalom „apolitikus” rétegeit is ténylegesen, vérre menő realitással képviselték.

Bármily különösen hangzik, az 56-os forradalom józan és gyakorlatias volt. Különben hogyan is tudták volna két nap alatt átszervezni az ország működését mindenütt úgy, hogy közben nem volt lincselés, káosz, anarchia, leállás, élelmiszerhiány?

Az 56-os forradalom titka sokkal inkább a magyarok szellemi józanságában rejlett, mint vakmerőségükben vagy erkölcsi, politikai elveikben.

Végső soron egy szó vezérelte őket, az a szó, ami minden embernek a lelkébe van írva: szabadság.

1986-ban Ronald Reagan, amerikai elnök így beszélt a 30. évforduló kapcsán: „A magyar forradalom az emberek igazi forradalma volt. Motivációikban az életre, az imádkozásra, a békés munkára, a sorsunk meghatározására vonatkozóegyetemes emberi vágyak jelentek meg.”

Ez volt az a csodálatos, az egész világot megrendítő és megváltoztató mű, amit a magyarok írtak 1956 őszén.

60 évvel ezelőtt a hidegháború fagyos szelei fújtak a világban, egy újabb, harmadik világháború fenyegető árnya sötétítette be az eget. Most éppenséggel forrong a világ, de a mai helyzet lényege is ugyanaz: ideológiák, kultúrák, világhatalmi és gazdasági érdekek feszülnek egymásnak. Mi, magyarok pedig, akárcsak történelmünk folyamán megannyiszor, az ütközőzónában vagyunk.

1100 esztendeje élünk ebben az ütközőzónában és sokszor voltunk a nyugati civilizáció védőbástyája. Többször, mint ahányszor ők megvédtek minket. Leginkábbmindig csak magunkra számíthattunk. 1956-ban mérhetetlen együttérzés övezte Magyarországot, mégsem lépett közbe senki, csak a mi vérünk hullt.
A világ akkori egyensúlyát nem borították föl értünk. És nem kell hozzá jóstehetség megjövendölni, hogy a jövőben sem fogják.

Civilizációk ütközőzónájában élni sok hátránnyal, megpróbáltatással jár. De akad némi előnye is. Sokat lehet tanulni a történelemből. Épp eleget ahhoz, hogy megértsük a jelent és valamelyest a jövőt is lássuk.

Annyit tisztán láthatunk belőle, hogy a jövő mindig azoké, akiknek van hitük megharcolni érte.Azoké, akik kiállnak a szabadságért és soha nem adják föl.

56 hősei hittek a nemzetben, a hazában, a család szentségében, hittek az olyan fogalmakban, mint igazság, becsület, önzetlenség, hazaszeretet. Ezeket az egyszerű szavakat nem szabad elfelednünk akkor sem, ha vannak, akik manapság megmosolyogják őket.

Azok a gyerekek, akik 56-ban harcba mentek, nem ismerték az olyan fogalmakat, mint a demokrácia, ideológia, hidegháború. De volt fogalmuk szeretetről, a szabadságról, az igazságról.Emberi mivoltunk lényegét ismerték, ezekért áldozták életüket, nem ideológiákért.

A forradalom győzött, de a szabadságharcot a kommunista szörnyeteg túlereje eltiporta. 33 éven át érezték úgy a magyarok, hogy ez nagyszerű mű mégis befejezetlen. 1989-ben, amikor végre újratemethettük hőseinket, mártírjainkat, akiktől a végtisztességet is megtagadták a kommunista megtorlók, akkor úgy hittük, ezzel 56-osok műve beteljesedik. Akkor úgy tűnt, küszöbön a szabadság, amire vágytunk. Úgy hittük, egyik napról a másikra leomlanak a falak, valósággá válnak az addig csak álmodott, titokban suttogott szavak, szabadság, demokrácia, igazság, jólét. Azt hittük, végre magunk vesszük kezünkbe a sorsunkat, azt hittük, ezt a nyugati világ hagyni, mi több: pártolni fogja.

Most itt állunk, 60 évvel a Forradalom kitörése, 26 évvel a rendszerváltás után, tapasztalatokkal terhesen és tudjuk: ez az ünnep nem csak a megemlékezésről és tiszteletadásról szól. Nem csak arról, ami egykoron történt, hanem arról is, ami most, ma van, hisz a múlttal együtt, annak folyományaként a jelent is örököltük.

És az igazság az, hogy még ma sem mondhatjuk, hogy a szabadság és függetlenség olyan magától értetődő közege lenne életünknek, mint a levegő.

Meg kellett tanulnunk, és gyermekeinknek, minden utánunk jövő nemzedéknek át kell adnunk azt az igazságot, hogy a szabadságért és igazságért mindenkor, minden nemzedéknek meg kell küzdeni. Ingyen nem adják, csak úgy örökölni sem lehet. Vagy ha lehet is, a magyar szabadság olyasvalami, amit hol innen, hol onnan, de mindig veszélyek, támadások érnek.

Ma sincs ez másként. Az elmúlt hónapok eseményei, a jelen eseményei jól mutatják, hogy – ha reményeink szerint nem is fegyverekkel – de a jövőben is ki kell állnunk és küzdenünk kell azért, hogy magyarok maradhassunk, magyarként és szabadságba élhessünk.

Azért, hogy Újpesten 10-20-50 vagy 150 év múlva is a mi utódaink éljenek, magyarul beszéljenek és újpestinek mondják magukat.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
1956 tragikus dicsősége megváltoztatott minket, és a történelem regényét is átírta. De ez a regény nem ér véget, és most éppen mi írjuk.Mindannyian, akik most itt vagyunk, mindannyian, akik ebben az országban és a Kárpát-medencében élünk. Írjuk úgy, ahogy ők írták 56-ban. Bátran és igazan!

Dicsőség 1956 hőseinek!

Köszönöm megtisztelő figyelmüket!